A német versenyképesség és GDP-növekedési potenciál az, ami miatt a világ elhiszi az Európai Központi Banknak, hogy a következő hetekben kibocsátásra kerülő fél billiónyi új euró nem vécépapír, hanem pénz.
A hétfőn megszületett uniós költségvetési paktum ízig-vérig német alkotás. A Németországban domináns válságértelmezésből indul ki, az abból következő cselekvési tervet vázolja fel, és Angela Merkel volt az, aki a szerződést végigverte az Unió 25 országán (Csehország és Nagy-Britannia nem csatlakozott).
Ám nem ez az egyetlen jel arra, hogy Németország egyre erőteljesebben érvényesíti akaratát és érdekeit az Európai Unión belül. Az euróválság kapcsán immár nem az a kérdés, hogy növekszik-e, hanem, hogy mennyivel növekszik Berlin súlya az Unióban.
Ajánlott írásunk: Az uniós kalauz elkapja a görögöket - és minket?
Évtizedes trendek a csúcson
Németország hirtelen megnövekedett politikai súlya mögött legalább két fontos évtizedes trend betetőződését látjuk. Egyrészt fokozatosan eltűnt a német politikából az a generáció, melynek meghatározó élménye a második világháború és az amiatt érzett német bűntudat volt. Már Gerhard Schröder kancellársága idején látni lehetett, hogy a német politika elkezdett normalizálódni és egyre inkább a saját nemzeti érdekei mentén és egyre aktívabb külpolitikát folytat. Ettől persze még Németország az európai integráció mellett talán leginkább elkötelezett ország maradt, de az integráció érdekében egyre kevésbé hajlandó az egyoldalú áldozatvállalásra.
A másik évtizedes trend, hogy lassan befejeződik a német újraegyesítés. Az országnak majd' húsz évbe telt és sok száz milliárd euróba került, hogy valóban integrálja az egykori Kelet-Németországot. Eközben az ország csendben lebontotta a '80-as években kialakult szakszervezeti túlhatalom okozta munkapiaci korlátokat, és a 2000-es évek elején végrehajtott valóban meghatározó jelentőségű munkaerőpiaci reform segítségével ismét a világ egyik legversenyképesebb gazdaságává vált.
Az új szerződés kidolgozását az előző, decemberi csúcson határozták el. Akkor – sok félreértés után – úgy tűnt, hogy Nagy-Britannia megvétózza tervet. Ezért egy különös jogi mutatványban, úgynevezett kormányközi szerződésben rögzítenék a minden eddiginél szigorúbb, eladósodást tiltó megállapodást. A fiskális unió terve az eddigi három helyett már csak fél százalékban határozná meg a GDP-arányos költségvetési hiány maximális mértékét, és tovább szigorítaná a tagállami költségvetések közös felügyeletét.
Ez már önmagában nagyon komoly fegyelmet követelne meg minden tagállamtól, hiszen a most előírt 3 százalékos határt sem tudja teljesíteni a tagállamok többsége. Fél százalék alatti hiány pedig csupán két tagállamban (Észtország, Svédország) volt tavaly. A fiskális unió nem követelné meg, hogy azonnal ilyen alacsonyra csökkenjen a hiány, ám a túlköltekezőknek Brüsszel szigorú takaréskodási tervet írhatna elő.
A németek tartják életben az eurót
Minden ellentétes politikai logika ellenére az Európai Unió, úgy tűnik, formalizálni fogja a megszorításokon alapuló válságkezelést. Ugyan a politikai veszélyek óriásiak és néhány éven belül akár az egész dél-európai régió eurózónából való kilépéséhez is vezethetnek, az európai országok vezetői mégis áldásukat adják ezekre a kemény lépésekre.
Az óriási hatalom titka az a tény, hogy a pénzügyi összeomlástól csak az Európai Központi Bank (EKB) iparszerű pénznyomtatása mentheti meg az Uniót. Az EKB hitelességének, azaz pénznyomtatási képességének pedig gyakorlatilag egyetlen biztosítéka a német gazdaság. Végső soron a német versenyképesség és GDP-növekedési potenciál az, ami miatt a világ elhiszi az EKB-nak, hogy a következő három hétben kibocsátásra kerülő fél billiónyi új euró nem vécépapír, hanem komoly értékkel bíró pénz.
Ha a német kormány bármikor kihátrálna az EKB mögül vagy akárcsak sugallna egy ilyen lépést, az eurózóna azonnal elveszítené utolsó bevethető fegyverét a pénzügyi összeomlás ellen. Németország persze nem fog ilyet tenni, ugyanakkor Merkel kancellár az elmúlt években demonstrálta azt, hogy nem ijed meg a saját árnyékától, és ha kell, kormányfők távozásához köti a német támogatást. Lehet szeretni vagy nem szeretni ezt a helyzetet, azonban semmi másról nincs szó, mint arról, hogy aki a zenészt fizeti, az rendeli a nótát.
Ez mindig így volt és mindig is így lesz.
Véleményvezérek a Véleményvezéren - Blogunkon újságírók, bloggerek, közgazdászok és más, közélettel foglalkozó szakértők fejtik ki véleményüket a hozzászólásokban.
Mi még jobban függünk Berlintől
Magyarország esetében, ha lehet, még nagyobb a német politikától való függés. Itt ugyanis Berlin nemcsak az európai politika legerősebb képviselőjeként jelenik meg, hanem az ország messze legnagyobb vásárlójaként és legjelentősebb befektetőjeként.
Olvasd el ezt is: Mégsem esik szét Európa: megmenekültünk?
A mindenkori magyar külpolitikának ezért nyilvánvalóan arra kell törekednie, hogy a lehető legtöbb gazdasági hasznot realizálhassuk ebből a kapcsolatból. Azt pedig nyilván említeni sem érdemes, hogy a németeknek szándékosan keresztbe feküdni elképesztő rövidlátásról tanúskodik...
Ha tetszett az írás, kövesd a Véleményvezért a Facebookon is!
Figyelem! Írásainkat Facebook-csoportunkban lehet kommentelni.
A blogon csak meghívott hozzászólóink kommentjei jelennek meg.
Figyelem! Írásainkat Facebook-csoportunkban lehet kommentelni.
A blogon csak meghívott hozzászólóink kommentjei jelennek meg.